BOLHÁSI-VÍZNYELŐBARLANG

Az 1970-es évek végén Budapestről Miskolcra tartó hétvégi vonatokon gyakran hangzott el a "Bolhás" név, amely nem az utazás körülményeire, hanem a legújabb barlangkutató búcsúhelyre, a bükki Bolhási-víznyelőbarlangra vonatkozott. A Létrás-tető és a Jávor-kút közötti víznyelőkkel és berogyásokkal tarkított területen 654 m tszf. magasságban tűnik el a Bolhás-patak vize.

 A miskolci "Zsombolyosoknak" 1953. május 9-én sikerült az országút padkájától mindössze négy méterre egy kilenc méter hosszú, majdnem függőleges járatot kibontaniuk. Innen öt különböző mélységű, 10-18 m-es kürtőn lejutva, mintegy 70 m mélyen, egy 60 m hosszú vízszintes folyosóra, az ún. Északi-ágra akadtak. Vége agyagszifonnal zárult,  amit akkor nyolc méter mélyen kiástak, de a végét nem találták. Ugyanitt a patak szűk, iszapos homokkal feltöltött járatban tűnik el, amelybe csak kb. 20 m-t tudtak előrejutni. A Déli-ág hossza 130 m, s betorkollik a barlang főágába. Szűk járatokat és nagyobb, törmelékkel feltöltött termeket tartalmaz.

 Az 1953. évi felfedezést követő munkálatok a bükki zsomboly- és víznyelőkutatás, az új típusú kasztvízkeresés hőskorának számítanak. Nagy eredmény, hogy a feltárás után egy hónappal a barlangban már aggregátoros villanyvilágítást vezettek be, majd fél évvel később a Magyar Híradó- és Dokumentumfilmgyár helyszíni felvételeket készít. Ennek kópiáját megszerezték a Magyar Hidrológiai Társaság 1953. november 21-22-i karsztankétjára, amely a felszabadulást követő időszak első nagyszabású szakmai rendezvénye volt.

Az 1955. évi térkép szerint a Bolhási-víznyelőbarlang 520 m hosszú és 75,2 m mély volt. Sorsa, akárcsak a Jávor-kúti-víznyelőbarlangé, azonnal megpecsételődött, amint a kutatók néhány évig nem dolgoztak benne aktívan, s nem tisztították meg újra és újra az eltömődéstől. Az alkalmi munkákkal csak kisebb sikereket lehetett elérni, mint a Déli-ágban az új, Lengyel-Magyar Barátság-ágának elnevezett járat feltárásával. 1977-ben a Herman Ottó csoport belátta, hogy a sziszifuszi munka helyett eredményesebb felkészüléssel és technikai berendezésekkel lehet csak eredményt elérni. Ezért a régi rossz gátat kijavították, megerősítették, s a megfelelő biztonság érdekében a barlang bejáratától hat méterre újabb gátat emeltek. A gátrendszer mögül a vizet szivattyú segítségével emelték át az út másik oldalára. Ezzel elérték, hogy a tábor időtartamára a barlang teljesen vízmentes maradt. Biztosították továbbá a felszín és a barlangi munkahely közötti telefonösszeköttetést. A szifonok állandó beiszapolódását ötletes módon sikerült megakadályozniuk: a kitermelt törmeléket, agyagot fóliazsákokba rakva deponálták, ezáltal a később beeresztett víz nem tudta azt elszállítani és a járatokat eltömni.

 Az alaposan előkészített tábor alkalmával, egy 30 m hosszúságú szifonsor bontását követően, egy kisebb terembe értek a kutatók. A teremből a járat háromfelé ágazott. Az egyik ág sziklaszűkületének átbontásával 40 m hosszúságú, cseppkövekben gazdag barlangágat sikerült feltárni, melyet Lantos-ágnak neveztek el. A terembe visszatérve pár métert tudtak szabadon előrehaladni a patakmederben, utána ismét egy hordalékos eltömődés állta útjukat. Ez ellen novemberben indítottak támadást. Ismét alkalmazták a fóliazsákos depózást. Egy tízméteres szakasz átbontása után erős huzatot észleltek, és újult erővel folytatták a munkát. Erőfeszítésüket siker koronázta. A feltárt barlangszakasz szépsége minden fáradságukat feledtette. Az új ágat Mészáros-ágnak nevezték el. Az új szakasz hosszúsága az addigi mérésük szerint 510 m volt. A patakmederben ismét hordalékos eltömődés zárta el a továbbjutást.

1977-ben tehát az Északi-ág szifonsorozatát sikerült legyőzni, amelyeken át több mint fél kilométer hosszú járatokba sikerült bejutniuk.

Az 1978. évi nyári tábor alkalmával, a már bevált víztelenítési és törmelékelhelyezési eljárással, tovább tudták növelni a barlang hosszát. Augusztus 7-én a Mészáros-ágban egy 15 m-es iszapszifon átbontásával újabb 800 m-t haladhattak előre a cseppkövekben rendkívül gazdag járatban. Ezáltal már 1600 m hosszúságúra és 125 m mélységűre növekedett a Bolhási-víznyelőbarlang. Ugyanekkor az MHSZ debreceni könnyűbúvárai sikeres szifonúszást is végeztek. Az újonnan feltárt hosszú, cseppköves folyosó végét elzáró és az egyik oldalágban fekvő szifont Szenthe István úszta át. A végponti szifonnál 50 m-t járt be, de a légteres járat még azon túl is folytatódott. A Herman Ottó csoport 1979. évi nyári táborának fő célja az eddigi feltárások térképezése és a szifonok vízteleníthetőségének vizsgálata volt. Már a tábor elején tapasztalhatták, hogy a műanyagzsákos hordalékfogók igen jól beváltak, és  (saját szavaikkal élve) csak pár zsák békával kevert iszapot kellett kitermelni, hogy szabaddá váljon az út az addigi feltárt szakaszokhoz. Hozzákezdtek az 1978. évi végpont előtti oldalág szifonjának (1016. sz. felmérési pont) szivattyúzásához, és a negyedik köbméter víz leszívása után légrés keletkezett, amely elegendő volt a szifon biztonságos átúszásához. A szifon mögött egy rendkívül kanyargós, hordalékkal kitöltött járatot találtak, amelyet több helyen 5-7 m hosszú kavicsszifonok szűkítettek le. Végét újabb sóderkitöltés zárta el. A tábor alatt felmért új szakasz hosszúsága 1200 m, a barlang összhosszúsága pedig elérte a 2800 m-t, s felzárkózott a hazai leghosszabb barlangok listáján az 5-6. helyre. A barlangkutató csoport nagyszerű eredményeiről a Magyar Televízió Miskolci Stúdiója, a Borsodi Rádió és a napilapok helyszíni tudósításokban számoltak be.