Fekete barlang MTSZ

Tekenősi Fekete-barlang Fokozottan védett

Helye: Bükk-hegység, Nagy-fennsík, Tekenős-völgy
A barlang hossza: 2500 méter
Mélysége: 174 méter

A Tekenősi Fekete-barlang a Bükk-hegység Nagy-fennsíkjának ÉK-i peremén nyílik a Tekenősi-völgy D-i végében. A barlang igen könnyen megközelíthető a Lillafüredet Jávorkúttal összekötő műútról: a Tekenősi-rétről az észak felé letörő völgyben haladva az időszakos víznyelő bejárata néhány perc alatt elérhető. A hozzávezető patakmeder általában száraz, vízgyűjtőterülete a Tekenősi-völgy felső (DNy-i) végétől délre és a Tekenősi-rét területére, valamint a környező domboldalakra korlátozódik, nincs egészen egy km². Nagyobb, hirtelen esőzéskor azonban akár a 4-500 liter/perc-et is könnyen elérheti az elnyelődő víz mennyisége, ilyenkor termesztésen életveszélyes a barlangban tartózkodni.

A barlang feltárása a Miskolci Nehézipari Egyetem hallgatóiból összeállt TDK Karszthidrológiai Szakcsoport tagjainak nevéhez fűződik. A víznyelőre 1975 nyarán figyeltek fel, és három hónap elteltével a bontás eredményre vezetett. A bejárati omladékon átjutva egy 18 méter mély aknába jutottak, s innen már mindössze 4 ponton kellett komolyabb akadállyal szembenézniük amíg elérték a barlang jelenleg ismert végpontját. Először mindjárt a bejárati akna alján az általuk Őrkő-nek elnevezett hatalmas dolomit-darab állta útjukat. A második bontás a Nagyakna alján történt ahol az elfolyó víz útját követve a Békás-szoroson át bejutottak a barlang Ramses-termébe. Ezután már csak az egy rövid szifon eltömődését kellett eltávolítani (amelynek ma már több kerülőjárata is ismert), hogy a hosszú meandert és az Ember-terem alatti járatokat követően elérjék a 137 méter mélységben lévő 1. sz. szifont. Ezt 1977 őszén bontották át, és egy 80 méter hosszúság új folyosót találtak, amelynek végét ismét egy eltömődött szifon zárja le. Ez jelenleg is a barlang ismert legmélyebb pontja. A barlang feltárást még néhány éven át folytatták, azonban a bejárat rendszeres beomlása miatt már csak kisebb oldaljáratok feltárására nyílt lehetőségük. Így 1978 nyarán járták be részben az Ember-terem feletti labirintusszerű járatokat, majd 1980 -ban fedezték fel a Kristály-tavi ágat. Ezt követően - elsősorban a veszélyes bejárat miatt - a barlang egy időre feledésbe merült. Az új, teljesen biztonságos, és kényelmes kibetonozott bejárat elkészülését követően 1996-tól MAFC Barlangkutató Csoportja folytatta a barlang térképezését és feltárását. Ennek eredményeképpen az Ember-termi labirintusból kiindulva számos magasba nyúló kürtő kimászását végezték el tovább növelve a barlang hosszát. A legjelentősebb felfedezés 1997 tavaszán történt amikor az Iker-terem egyik felső járatából kiindulva feltárult egy több párhuzamos mély aknát és a barlang legnagyobb termét rejtő új barlangszakaszt. Ezt a részt a nem egészen egy évvel korábban Franciaországban barlangi baleset során elvesztett társukról Torda István ágnak nevezték el.

A barlangot magába foglaló terület geológiai felépítése változatos: a mészkő és a dolomit mellett eruptivumok előfordulása is jellemző. A Tekenősi-völgy vonalától É-ra keskeny sávban alsó-triász összlet húzódik, majd tovább haladva észak felé felső-perm sötétszürke mészkő található. Maga a Tekenősi-völgy egy olyan tektonikus vonal mentén alakult ki, amely magába foglalja azt a feltolódási zónát, mely mentén az alsó-triász és felső-perm képződmények a Bükk-hegység fő szerkezeti tengelyét alkotó enyhe ívelésű boltozatra rányomultak. A barlang bejárati zónája egészen a Ramses-teremig alsó-anizuszi sötétszürke kalciteres dolomitban képződött, mely kőzet még több helyen is előbukkan a barlang belsőbb részein, elsősorban az Ember-terem környékén magasba nyúló járatokban. A Ramses-terem és a Ferde terem között kampili világosszürke sávokkal tarkított vékonypados mészkőösszletet találunk. A Ferde-termet követő Cső-járatban világosszürke színű kevés kalcitérrel átszőtt, tömött kristályos mészkő alkotja a falakat. A két szifon között ez a világosabb színű mészkő fokozatosan átmegy a sötétebb szürke felső-perm korú mészkőbe. A barlangban több helyen is megtalálhatjuk a környékre oly jellemző anizuszi porfirit vulkánosság képződményeit is, így például az Omlásos-teremben, vagy a Kerülő-járatban.

Vizföldtani szempontból a barlangot két részre lehet osztani: az első időszakosan aktív szakasz(ok) a bejárati akna-rendszer a Ramses-teremig, illetve az Ember-terembe befutó a felszínt el nem érő, de megközelítő aknarendszerek. Normális időjárási viszonyok között ezeken a helyeken csak csepegés észlelhető, időszakosan jelentkezik vízutánpótlás. A Ramses-terem alacsonyabban van mint a továbbvezető járatszakasz, ezért itt nagyobb árvizeknél, a falakra lerakodott hordalék, levéldarabok tanúsága szerint gyakran akár 2 méter magasan is szokott állni a víz. Csapadékosabb időben az Omladékos teremből a Könyöklő felé futó hasadékban is bővizű vízfolyással találkozhatunk. Az Ember-teremtől már csak egy vízvezető járat szállítja ezeket a vizeket, s a Kolgomorov próba alatt egy járhatatlanul elszűkülő hasadékból állandó vízfolyás csatlakozik a barlangba. Az 1.sz szifon ennek megfelelően gyakran vízzel és hordalékkal van feltöltve, így a mögött levő részek nem látogathatóak. Az Ember-termi labirintus egy jelentős része teljesen inaktív, fosszilis stádiumban lévő járat, míg az újonnan feltárt szakaszok (Torda-ág) vízmozgásairól még nincs elegendő információ. Annyit érdemes mindenképpen megemlíteni, hogy egy állandó vizű tó is található e járatszakasz legfelső részeiben, amelyek létezését valószínűleg a vízvezető hasadék agyagos-cseppköves elzáródásának köszönheti.

A Fekete-barlang hazánk egyik legjellegzetesebb víznyelőbarlangja, amelyben a víznyelő fejlődésének minden stádiuma tanulmányozható, nem fedték el azt másodlagos eredetű kitöltések, vagy intenzív cseppkövesedés. A barlang egy tektonikailag erősen preformált területen alakult ki. A járatok egy jelentős részét magába foglaló alsó-anizusi dolomit igen rideg kőzet, melyben könnyen létrejöhetnek kiterjedt repedés rendszerek. A bejárati zóna alpesi jellegű hasadékokmentén kialakult barlang képét mutatja, a mosott falú három egymást követő akna méretei a sötét falak miatt még nagyobbnak tűnnek mint a valóság. Itt a járatok kilépnek a dolomitból, enyhébb lejtésű és kisebb keresztszelvényű járatok válnak jellemzővé. A Ramses-terem zónája több a felszín felől érkező járat találkozásánál alakult ki, képét az utólagos omlások jelentősen átalakították. Az innen induló magas (4-8 m), keskeny (60 - 120 cm) meanderek falai csipkézettek, jellegzeteskorróziós oldásformákat mutatva. A járat alja itt rendszerint mélyen bevágódott, jelezvén a jelenkori vízmozgások kisebb intenzitását. A főte oldásformái sok helyen az elsődleges vízvezető járat víz alatti képződését sugallják. Az Ember-teremig csak a Kupola-teremnél tágul ki jelentősebben a járat, de ez a két terem is tulajdonképpen csak két becsatlakozó akna alja. Az Ember-terem után a jelenleg aktív vízvezető járat morfológiai képe jelentősen nem változik, kisebb aknák szakítják meg folytonosságát, és mérete a végpont felé haladva csökken. Gyökeresen más képet mutatnak az ezen a szakaszon elágazó járatok. Itt a labirintus jelleg dominál, és egyes felső járatok igen jelentős méretekkel rendelkezhetnek (pl. Iker-terem, az Ember-terem aknájával párhuzamos akna stb.) Nem ritkák a 20-25 méter magas, általában hasadékszerűen elszűkülő kürtők (pl. Jean Marais ág, Vica-terem). Több helyen jelentős cseppkövesedés figyelhető meg, néhány helyen visszaoldódott példányok is vannak. Elsősorban a legmagasabb szinten elhelyezkedő járatokban találkozhatunk heliktitekkel is (Iker-termi felső oldalág, Torda-ág eleje). Az agyagos kitöltés nem jellemző, gyakori a porfirit-kvarc, dolomitkavics keverékéből álló törmelékes kitöltés. Az eddig ismertetett általános képből nem lóg ki, de a jelentősen elkülönülve áll a Torda-ág két párhuzamos aknasora. A barlang jelenleg ismert szakaszaival csak egy szűk, elöregedett folyosón keresztül kommunikálnak, kialakulása azonos feltételek mellett, de függetlenül történt meg a régi részekétől. Az itteni vizek feltehetően egy ma még ismeretlen mélyebb szinten csatlakozhatnak a barlang főágához.

A Fekete-barlang több szempontot is figyelembe véve jelentős éréket képvisel hazánk barlangjainak sorában. Méretei miatt már önmagában is figyelemreméltó, de a befogaló kőzetek milyensége és változatossága is egyedülálló, ezek a barlangban mintegy természetes geológiai feltárásként tanulmányozhatóak. A felsőbb szakaszokon előforduló különleges képződmények a nehéz megközelíthetőség miatti gyér látogatottság miatt jószerint érintetlenek.

A barlang számára legjelentősebb veszélyeztető tényező a műút közelsége és a látogatottság növekedése lehet. Ez utóbbi probléma megoldása érdekében a korábban már jelentős költségek árán biztosított bejáratot 1999-ben a Bükki Nemzeti Park Igazgatósága lezáratta, csak engedéllyel látogatható. A barlang teljes bejárásához a jó erőnlét és mászótudás mellett a kötéltechnika ismerete is szükséges.

Nyerges Miklós

A "klasszikus" útvonal beszerelési vázlata

Aknák	Ereszkedés	Kötélhossz (m)	Beszerelés	Megjegyzés

1. akna	P 1	22	TK+KK 4m, RN+EN, -5 elh
2. akna	P 5	7	2 RN	Egy kötélből
3. akna	P 11	EK+13	RN+CSN	Hosszú perecfüllel!
Nagy-akna	P 22	25	2 RN+EN
5. akna	P 12	15	2 RN vagy TK, -1 elh.
Elemér-hágcsó	P 10	15	Y kikötés EN+CSN	Vízesés!

IRODALOM:
KORDOS László (1984): Magyarország barlangja - Gondolat Kiadó, 1984, pp. 159-164
NAGY Tibor (1986): A Tekenősi Fekete-barlang Kristály-tavi ágának geológiai leírása - NME Közleményei, Miskolc I. Sorozat, Bányászat 1986, 33. évf. pp. 117-123.
NYERGES Miklós (1997): Új barlangszakaszok feltárása a Tekenősi Fekete-barlangban - MKBT Műsorfüzet 1997 júl.-aug. pp. 9.
OLASZ J. - VERES L. - KOVÁCS L.- VIRÁG Z: - SIMON E. (1978): A miskolci NME TDK Barlangkutató Csoport 1978. évi jelentése - Beszámoló az MKBT 1978. évi tevékenységéről (1982) pp. 180-205.
OLASZ József (1976): Az ország legnagyobb dolomitbarlangja: a Fekete-barlang - Karszt és Barlang 1976 I.-II. pp. 57-58.
SIMON Ernő (1980): A Tekenősi Fekete-barlang geológiai felépítése és genetikája - - NME Közleményei, Miskolc I. Sorozat, Bányászat 1980, 28. évf. 3-4 sz. pp. 139-46.