Barlangokhoz

Fekete barlang
A Fekete barlang feltárásának a története
A Tekenős-völgy a Nagy-fennsík északi pereméről ereszkedik le a Garadna-patakra. Oldalában több kisebb barlangot már régóta számon tartottak, de komolyabb barlangfeltárási reményeket senki sem fűzött e területhez, miután nagyrészt dolomitból áll. Ennek ellenére, a Miskolci Nehézipari Egyetem hallgatóiból 1964-ben összeállt egy karszt- és barlangkutató csoport. Tagja, Simon Ernő 1975 nyarán terepbejárás közben a Tekenős-völgy déli végén felfigyelt arra a patakmederre, amely éppen száraz volt, s egy friss beszakadásban végződött. Az őszi esőzések alkalmával arra is rájöttek, hogy a víz nem a töbörben, a beszakadás helyén nyelődött el, hanem a völgyben mintegy 10 m-rel feljebb. Több mint háromhónapos munkával, 1975 novemberének végén, több bontási pont nagy mennyiségű kitöltésének eltávolításával, sikerült bejutni a barlang első aknájába, a "De jó itt" terembe. Ennek végén az Őrkő állta útjukat, amely egy hatalmas beékelődött dolomitdarab volt. Mivel ezt akkor eltávolítani nem tudták, egy igen szűk és veszélyes rést bontottak ki a közel félméteres lengést végző hatalmas szikla alatt. Ma itt már biztonságosan lehet lejárni, mert később sikerült a követ a helyéről kibillenteni s a mélybe dobni. Ekkor a Nagy-akna tetejéig értek le, de felszerelés hiányában vissza kellett fordulniuk. Néhány nap múlva visszatértek ide, s az akna alján elfolyó víz útját követve, kibontották a szűkületet eltömő, jól osztályozott dolomit-porfirit törmeléket. A mindössze három méter hosszú szűkületet, egy, a bontás során talált békatetemről Békás-szorosnak nevezték el, majd bejutottak a Ramses-terembe. A harmadik bontásra a Ramses-terem utáni szifonnál került sor, ahol a laza üledéken egy nap alatt sikerült átjutniuk. Most már szabad volt az út a tulajdonképpeni patakos járatba. A legmélyebb pont felé vezető járat folytatását, a Könyöklőt 1975 decemberében találták meg, s a végpontot jelentő szifonon 1977 őszén hatoltak át először. Így újabb 80 m-es járatba értek. 1978 nyarán, a rendszeres hétvégi túrák alkalmával újabb, mintegy 300 m hosszú szakaszt tártak fel, amely az ún. Ember-terem felett található, s a Felső-labirintus nevet kapta. 1979-ben, majd a következő évben szintén újabb járatokat fedeztek fel, ezek összhosszúsága már meghaladta az egy kilométert, mélysége pedig a 140 m-t. A feltáráskor a bejárati aknát a kutatók - helyszűke miatt - nem tudták kiácsolni, ezért 1976 tavaszán, a leömlő hólé hatására, a szűk nyílás beomlott. A barlang első szakaszainak térképét ekkor már elkészítették, így tudták, hogy a bejárati akna teteje a töbör északi oldalában kimagasló szálkőzet alatt van, ezért az új bejáratot itt kezdték kibontani. Ma már ezen, a lezárt és biztosított bejáraton át lehet bejutni az ország legnagyobb, nagyrészt dolomitban képződött barlangjába, a barlangfalak színéről elnevezett Fekete-barlangba.

A tekenősi Fekete-barlang függőleges metszete (Simon E. 1978)

A kezdeti kiácsolt 10 m mély akna után egy ferde szakasz vezet el az első szűkülethez, amelyen átbújva ráállhatunk a 18 m hosszú hágcsóra. Ezen lemászva magas, széles hasadékba jutunk, alját különböző nagyságú dolomit- és a felszínről behordott porfiritdarabok borítják. Az Őrkőt követi a második hágcsó, amely 13 m hosszú. Az alján, a kiszélesedő repedésen végigmenve, a 22 m mély és több mint 10 m átmérőjű Nagy-aknához érünk. Az itt leeresztett hágcsó alja már 66 m mélyen van a bejárat alatt. Majd a Békás-szoroson átbújva a Ramses-terembe érünk. Innen két úton mehetünk tovább, az egyik délkelet felé, a másik a repedésen keresztül kelet felé halad. Ha az előbbi irányba, az omláson fölfelé megyünk, a kőtömbök között átbújva az Omlásos-teremben kötünk ki. Maga a terem hatalmas omladék, amelynek anyaga dolomit és porfirit. Amennyiben a második lehetőséget választjuk, akkor egy magas repedésbe érünk, amely ismét az Omlásos-terembe vezet. A továbbjutás az ide vezető hasadékból balra (északkeletre) nyílik, az ovális keresztmetszetű, ún. Könyöklőn át. Végigkúszva a szűk járatot, bejutunk a barlang tulajdonképpeni főágába, a 0,5-1,0 m széles és 9-10 m magas, korrodált falú repedésbe. Egészen az Ember-teremig közel vízszintesen haladunk, hiszen mindössze 5 m mélységkülönbséget kell legyőzni. Az Ember-terem meredek falán lemászva, ismét egy törmelékhalomnál vagyunk, amelyen átbújva elérünk a barlang legkritikusabb pontjához, a Kolmogorov-próba nevű szűk repedéshez. Ez nem jelent egyebet, mint egy 10 m magas terem mennyezete alá kell bújni, ahonnan a terem aljába az oldalfalon mászhatunk le. A kényelmetlen, kitett mászási pont után érjük el a Ferde-termet, majd a közel kör keresztmetszetű Cső-járatot, s a 140 m mélyen fekvő Elemér-hágcsót. Itt, egy rövid ereszkedés után, máris az első szifonnál vagyunk, amelyet először 1977 őszén bontottak át, de amit a víz újra és újra teletöm hordalékkal. A szifonon túl már csak 80 m hosszú járat következik, s elérjük a 152,8 m mélyen fekvő második szifont, ami a barlang végpontja.

A Fekete-barlang vízszintes vetülete (Simon E. 1978)

Nem véletlen, hogy a Fekete-barlang földtani felépítéséről, valószínű kialakulásáról jóval többet tudunk, mint a többi hasonló méretű hazai barlangról, hiszen geológus hallgatók tárták fel, akik több diákköri dolgozatban is foglalkoztak "saját" barlangjukkal.
A teljes aknarendszer, a bejárattól a Ramses-teremig, Simon Ernő feldolgozása szerint sötétszürke kalciteres dolomitban képződött. A barlang is erről az összletről kapta a nevét. Ugyanezt a kőzetet lehet megtalálni a Kolmogorov-próba alatti, ún. Perec-ág déli végében is. Innen továbbhaladva már világosszürke sávokkal tarkított, vékonypados mészkőösszletet találunk. Erre jellemző a tömött, mikrokristályos szövet, ellentétben a dolomit sejtes, kalciterekkel átszőtt, erősen töredezett anyagával. A két képződmény nemcsak anyagában és megjelenési formájában, hanem képződési korában is elkülönül. Míg a dolomit alsó-anizuszi, addig a mészkő idősebb, a kampili alemeletben képződött. A barlang mélyebb részeiben, a Ferde-terem előtt már a vékonypados, lemezes szerkezetű, barnásszürke színű mészkő jelentkezik, több helyen muszkovitos agyagpala-betelepülésekkel. A Ferde-termet követő Cső-járatban világosszürke színű, kevés kalcitérrel átszőtt, tömött kristályos mészkő alkotja a falakat, egészen az első szifonig. A két szifon között a világosabb színű mészkő fokozatosan átmegy sötétebb szürke, felső-perm korú mészkőbe.
A Fekete-barlangot azonban nemcsak kizárólag karbonátos kőzetek építik fel, mert megtalálni benne a környékre jellemző anizuszi porfirit vulkánosság képződményeit is, így az Omlásos-teremben, a barlang alsóbb szakaszán, a Kerülő-járatban és az Elemér-hágcsó keleti falában is.
Simon Ernő a barlang földtani viszonyait tárgyaló dolgozatában kimutatta, hogy a Tekenős-völgy feltolódási zónájának legkritikusabb pontja éppen a barlang Omlásos-termére esik - a korábbi földtani térképek tanúsága szerint. A teremben felfedezett, porfiriton kialakult monumentális méretű vetőtükör és a felületén látható függőleges csúszási barázdák ennek a nagyméretű elmozdulásnak a bizonyítékai. A vető a terem délkeleti oldalát alkotja, ettől nyugatra és északra hatalmas omlást találunk. A vetősík csapása 306°, ami igen jól megegyezik a Tekenős-völgy felső részének irányával. Annak ellenére, hogy a barlang e szakaszában a repedések, vetők iránya jól egyezik a nagyszerkezeti irányokkal, az alsóbb szakaszon mégsem ezek mentén alakultak ki a járatok. Inkább a több apró mellékrepedés határozta meg a barlangi patakmeder fejlődésének irányát.
A Fekete-barlang vízgyűjtő területe a Tekenős-völgy felső végétől délre, a Tekenős-rét és a környező domboldalakra korlátozódik. A mindössze 0,6 km²-es felszínre évente 700-800 mm csapadék hullik, ennek mintegy egyharmada jut közvetlenül a barlangba. A porfirit-dolomit határon három időszakos forrás fakad, amelyek összes hozama nem éri el percenként a száz litert. A források csak télen, tavasszal és kora nyáron működnek, igen ingadozó hozammal, s csak töredékük jut el a barlangba. A bejárati aknán a kutatók észleltek már 350-400 l/perc hozammal beáramló vízmennyiséget is. Vízföldtani szempontból a barlangot két jól elkülönülő részre tudták bontani. Egy felső, időszakosan inaktív, és egy alsó, aktív szakaszra. A felső szakasz csak időnként kap a felszínről vízutánpótlást, s a bejáraton beáramló víz a három aknán át akadálytalanul jut el a Ramses-teremig. Itt azonban - főleg hóolvadás után - két méter magasan is meg szokott állni a víz. A barlang mélyebb részéhez vezető járatrendszer kezdeti szakasza magasabban van a Ramses-terem aljánál, így az elfolyó vízzel újból a 74 m mélyen fekvő Ember-teremben találkozhatunk. A rendszer másik, aktív vízfolyású szakasza a Kolmogorov-próba alatti Perec-ágnál kezdődik, ahová egymáshoz közel, két járhatatlanul szűk repedésből, nyugati irányból állandó vízfolyás érkezik. Valószínű, hogy a bejárat és a Nagy-akna felől folyó víz a repedéseken leszivárogva, itt jelenik meg. A mindenkori állandó vízmennyiséggel először a Cső-járatban kell számolni, egészen a barlang végéig. Az első szifonban a csapadéktól függő mértékben ingadozik a vízállás. Általában nincs teljesen feltöltve. A barlang eltérő hidrológiai sajátosságainak megfelelően, különbözik a víz hatása is. A kezdeti inaktív szakaszban a felszínről lejutó nagy CO2-tartalmú víz agyagtartalma a Ramses-terem alján lévő "szűrőn" nagyrészt fennakad. A tektonikusan előkészített kőzet fellazulásával, elhordásával a járatfalak, aknafalak kismértékű korróziója érvényesül. Az aktív szakaszban a vízfolyások nagy mennyiségű porfirit- és kvarckavicsot szállítanak. Emiatt, valamint a korábbi dolomitot felváltó mészkőfal hatására, a barlang jellegzetes patakmeder mikroformákat vett fel, üstökkel, hullámkagylókkal.

A földtani és hidrológiai vizsgálatok eredményeként megállapították az egyetemista barlangkutatók, hogy a Fekete-barlang erősen tektonizált területen, hasadékrendszerek által behatároltan alakult ki tulajdonképpen a hatalmas tektonikus repedések mentén létrejött aknák aljai. Az általános jelleg alól mindössze a Ramses-terem és az Omlásos-terem kivétel, amelyek a nagy kőzetszerkezeti mozgások központjában vagy ahhoz közel alakultak ki. Így elsődleges eredetük a kőzetmozgások során létrejött omlásokkal, elmozdulásokkal kapcsolatos. A tektonikus hatásokon kívül - ezek elsősorban a bejárati aknasorozatra jellemzők - a dolomit és a mészkő éles határa okoz jelentős barlangformáló tényezőt. Az eltérő fizikai és kémiai összetételű kőzet oldódásában és állóképességében megnyilvánuló különbség élesen jelentkezik a Kolmogorov-próbától kezdődően. Az alsó szakasz teljesen mészkőben halad, ahol a rétegtani