ISTVÁN-LÁPAI-BARLANG

Hol van Magyarország legmélyebb barlangja? A Vecsem-bükki-zsomboly vagy az István-lápai-barlang a legmélyebb? E sorok írásakor (1981-ben) papíron ugyan eldöntött, de a valóságban élesen felvetődő kérdés. Mindössze 3-4 m különbséget mutattak ki a térképek az István-lápai-barlang rovására, így jelenleg 239,8 m-rel a második. Kérdéses, hogy újabb, pontosabb felméréssel, új szakaszok feltárásával a sorrend és az adatok nem változnának-e meg.

A Lillafüred feletti István-lápán 544 m tszf. magasságban nyíló beszakadást a diósgyőri Herman Ottó Barlangkutató Csoport kezdte 1958-ban először bontani Gyenge Lajos vezetésével, de akkor fontosabb munkák miatt abbahagyták. 1963 őszén a beomlott munkahelyet rendbehozták, majd a következő évben 14 m mélység ben megtalálták a lefelé folytatódó, törmelékkel kitöltött járatot. Itt periodikusan feltörő huzatot is éreztek, ami alapján már biztosan feltételezhették a Létrás-tető felé vezető nagyméretű barlangjáratot. 1964 októberében Gyenge Lajos már azt jelenthette, hogy az István-lápai-víznyelőt szeptember 27-én és október 4-én 150 m mélységig sikerült feltárniuk. A végponton ledobott kő továbbgurult, de hágcsók hiányában továbbmenni nem tudtak... Október 24-én, szombaton este 19 órakor újra leszálltak, öt darab 10 m-es hágcsót, köteleket, telefont szereltek be. Kilencen szálltak le, egy ügyeletes maradt fönt a telefonnál. Éjfél körül négy fiatal kutató visszajött, míg a többiek 150 m mélységben dolgoztak az eltömődés átbontásán. Ahol szűkültek a járatok, nagykalapáccsal tágították. Hosszú, keskeny sziklahasadékban csúsztak lejjebb, amikor már 190 m mélyen voltak. Az út ment tovább, de a kimerült felfedezők utolsó erejük megfeszítésével visszafordultak.

1964. december 13-án már 220 m mélységig jutottak le. Ott elérték a karsztvízszintet, ahol két vízszintes járatot találtak, de azokat az idő rövidsége és kellő felszerelés hiányában csak felületesen tudták átvizsgálni. 1965 januárjában a további feltárások érdekében a barlangban telefonhálózatot építettek ki, s a hegyoldalban kis faházat emeltek. Márciusban már összesen 1300 m hosszúságot ismertek meg, amelyet a barlang nyugati végén lévő szifon kibontásával újabb 500 m-rel növeltek. Közben a kutatásba bekapcsolódott a Budapesti Vörös Meteor csoportja is, Simsa Péter vezetésével. 1966-ban a feltárt szakaszok mélysége Gyenge Lajos szerint kb. 240, felmért hossza pedig 1787 m volt. A barlang alsó szintje az év nagy részében víz alatt állt, s a feltárult hatalmas rendszerben az elkövetkező tíz évben jelentősebb új feltárást nem sikerült elérni. A Keleti-ág vége hatalmas aknákba torkollik, a Nyugati-ágat pedig szifonsorozat zárja. 1975-ben a 4. sz. szifonban a Debreceni MHSZ könnyűbúvár barlangkutatói merültek. Az akkori vízszinttől számított 15 m-es mélységben 30 m-t haladtak előre, de a szifon alját kitöltő kőtörmelék annyira megközelítette a mennyezetet, hogy tovább csak bontással lehetett volna jutni. A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Tudományos Diákkörének Barlangkutató Csoportja az 1970-es években elkészítette kiegészítve és helyesbítve a barlang térképét, kicserélte a tönkrement hágcsókat, geológiai és hidrológiai megfigyeléseket végzett. 1980-ban Szenthe István vezetésével új, nagyméretű, többszáz méter hosszúságú, a főágból lefelé tartó járatot sikerült feltárni.

Az István-lápai-zsomboly felfedezésekor mélyített, kb. 10 m hosszú, ácsolattal biztosított bejárat helyett 1978-ban, a régitől néhány méterre, robbantással készített új bejáraton juthatunk le. A barlang leírását a továbbiakban kövessük Virág Zoltán 1978. évi útmutatása alapján. A bejárati omladékos szakasztól 30 m-re, kisebb mászások árán érjük el az I. sz. aknát, ahol kb. 15 m kötélbiztosításra van szükség. Tovább a járat kiszélesedik, s a II. akna beépített létráján lemászva jutunk az aknarendszer legnagyobb részéhez, az Indián-hídhoz. Itt mintegy 30 m-t kell, nagyrészt vaslétrán lemásznunk, majd az utolsó létrafok végéről egy párkányra léphetünk, ahonnan 8 m-t kell még ereszkednünk az akna aljáig.

Utunk a 2-3 m magas, függőleges Óriás lépcsőkön folytatódik, amelynek alján egy terembe érünk. Innen 20 m-es, hágcsóval kiépített akna kezdődik, alján a szűk Csigával, de ezt a kürtő közepéről induló járattal kikerülhetjük. Már a 140 m-es szinten vagyunk, ahonnan szűkületeken, kisebb-nagyobb mászásokkal jutunk el az aknarendszer 211 m-es mélyére. A vízszintes ágat elérve, jobbra a Keleti-, balra a Nyugati-ág következik.

Mindkét járatrendszer az aknához viszonyítva könnyen járható, méretei impozánsak, termeinek nagysága a 30-30 m-t is meghaladja. A Keleti-ág első terme a Tábor, ezután újabb terem, majd egy 6 m-es hágcsó következik. A hágcsón lemászva balról egy 35 m hosszú homokszifont találunk, amelyet kisebb mellékjárat követ. Jobbra egy köves, majd később agyagos, meredek lejtőn felmászva két hatalmas terembe jutunk, amelyek közül a második a méretei alapján Öt Zilesnek elnevezett üreg. A hatalmas barlangteremből rövid mászás után az ún. 40 m-es aknán ereszkedhetünk le. Alján kb. 200 m hosszú, kanyargós, kétfelé váló, szifonban végződő járatot találunk. Ez a folyosó és az akna nagyvíz esetén teljesen feltöltődik a megemelkedett karsztvízzel. A 40 m-es akna fölött indul a néhány száz méter hosszú, fokozatosan elkeskenyedő, felfelé tartó, patakmederszerű járat, a Meteor-ág.

A Nyugati-ág két hatalmas teremmel kezdődik. Ezt az év nagy részében vízzel telt, 12 m hosszú, 1. sz. szifon, majd a kisebb méretű 2. sz. követi. A 30 m hosszú 3. sz. szifon és a 70 m-es 4. sz. szifon igen nagy méretű, de mindeddig nem sikerült átúszni. Az István-lápai-barlang része annak a minden bizonnyal létező vagy létezett hatalmas bükki barlangrendszernek, amelyet a Jávorkút-Létrástető-Lillafüred vonalban húzódó földtani nagyszerkezet határoz meg. Az ún. anizuszi, jól karsztosodó és számos karsztobjektumot tartalmazó mészkősávot északról porfirit és dolomit, délről ladini agyagpala, szaruköves mészkő és diabáz határolja. Minden jel arra mutat, hogy a Létrási Vizes-barlang, a Létrás-tetői-barlang, az István-lápai-barlang és az István-barlang egységes rendszer, amelyek között remélhetőleg megvan a még feltáratlan, járható összeköttetés.

Az István-lápai-barlang is az anizuszi mészkőben keletkezett, bár megjelenési formáiban kisebb különbségek mutathatók ki. A bejáratot követően 150 m-es mélységig a tágas, egykori víznyelő járat egy észak-déli irányú törésvonalat követ, amelyet metsz a Létrás-tetőn áthúzódó jellegzetesen kelet-nyugati irányú hasadék. 150 m-es mélységben az észak-déli törésvonal több repedésre oszlik, majd 160 m-től a hasadékrendszert valószínűleg oldalirányú törés érte. Itt jelenik meg az a fekete színű mangános bevonat, amely a továbbiakban a barlang nagy felületeit borítja. A Keleti-ágban szürke, vörös és sárgásbarna árnyalatú mészkövet lehet elkülöníteni. A Nyugati-ág kőzetanyaga szürke, finomkristályos, amit gyakran barna, vörösesbarna és fehér színű mészkövek tarkítanak.

Az István-lápai-barlang hidrogeológiai megfontolások alapján valószínűleg a Szinva völgyébe adja vizét, s a szifonokat a karsztvízszint tölti ki. Az aknarendszerben leszálló vizeket találunk, hatásukat 150 m-es mélységig jól lehet követni, majd a szivárgó víz több repedésen át jut a vízszintes ághoz. A Keleti-ág nem aktív, élő járat, csak a 40 m-es aknát tölti ki időnként a felemelkedő karsztvízszint. A Nyugati-ág aktív, vizes, patakos járat. A benne futó vízfolyás hozama 700-800 l/perc, de erősebb csapadék esetén több köbméter/perc is lehet. Szárazságkor teljesen ki is apadhat. A patakmeder kitöltése nagyrészt kavics. Az örvénylő víz hatására gyakoriak az öt métert meghaladó méretű üstök is. A Nyugati-ág négy hatalmas méretű szifonjáról is nevezetes, közülük a legnagyobb a 70 m hosszú negyedik. Csapadékos időben a szifonok megtelnek vízzel, lezárják a járatot, s a kutatásokat is lehetetlenné teszik. A Nyugati-ág elején lévő, ún. Nagy-csarnokból több akna is vezet lefelé, ezek a vizet valószínűleg az alsóbb, még feltáratlan szintre vezetik, melynek feltételezett útja a Keleti-ág alatt elhaladva, a 40 m-es akna alatt csatlakozva éri el a ma járható szintet.

Az István-lápai-barlang Keleti-ágának szifonjába engedett 2,5 kg lycopodiumspóra és 25 l fluoreszcein igen változatos fekvésű és jellegű forrásokban látott napvilágot. Négy nap múlva a spóra az Anna-forrásban, öt nap múlva a diósgyőri Szt. György-, valamint a Tavi-forrásban jelentkezett. A Soltész-kerti-visszafolyóból csak kevés spórát észleltek, míg az Eszperantó-forrásban csak a festék jelentkezett. Mindezek az összefüggés-vizsgálatok azt mutatják, hogy a források vízgyűjtő területét nemcsak az anizuszi mészkősávban, hanem önálló, kisebb vízgyűjtőkben is keresni kell.